Kulcskülönbség: Az SDRAM egy dinamikus véletlen hozzáférésű memória típusa, amely szinkronizálva van a rendszer busszal. Az RDRAM olyan memória, amely gyors, 100 MHz-es sebességű memóriát biztosít és 800 MHz-ig terjedő adatokat továbbít.
A számítógép népszerűsége után különböző RAM-formákat (Random-Access Memory) vezettek be. Annak érdekében, hogy a számítógépek gyorsabbak, egyszerűbbek és technológiailag fejlettebbek legyenek, új típusú RAM-ot és más összetevőket állítottak elő. Az RDRAM és az SDRAM a piacon rendelkezésre álló kétféle RAM.
A Random-Access Memory (RAM) egy illékony memória, amelyet a számítógépen tárolnak. A név azt jelzi, hogy a memóriát véletlenszerű sorrendben lehet elérni anélkül, hogy más adatokat kellene módosítani vagy olvasni. Ez tárolja a programok által használt adatokat, de ha a számítógép leáll, az adatok törlődnek. A RAM a különböző méretű, például 256 MB, 512 MB, 1 GB, 2 GB-os mikrocsipek formájában jön létre. Minél nagyobb az adatkapacitás, annál több programot támogat a RAM. A számítógépeket úgy tervezték, hogy a RAM egy bizonyos kapacitásig növelhető legyen. A RAM-nak két típusa van: statikus RAM (SRAM) vagy dinamikus RAM (DRAM). Az SRAM-ban az adatokat flip-flop formában tartják, ahol minden flip-flop egy kis memóriával rendelkezik. Ezek az adatok nem igényelnek állandó frissítést, ami meglehetősen gyorsabb, mint a DRAM, azonban drága, és csak gyorsítótárként használják. A DRAM memóriával rendelkezik, amely egy tranzisztorral és kondenzátorral párosítva van, amely állandó frissítést igényel.
A szinkron DRAM fogalma az 1970-es évek óta van, míg az SDRAM-t a Samsung 1993-ban vezette be. Az SDRAM azonnal népszerűvé vált, és 2000-ben az összes többi DRAM-t a modern számítógépekben váltotta fel. Az SDRAM azonban néhány korlátozással rendelkezik, mint például az olvasási ciklusidő, a legalacsonyabb idő pedig 5 nanoszekundum a DDR-400 számára, az idő a dátumig marad. Egy másik korlátozás magában foglalja a CAS késleltetését, vagy az oszlopcím és a megfelelő adatok fogadása közötti időt. Még a korlátok mellett is népszerű marad alacsony költségei és egyéb jellemzői miatt.
A Rambus dinamikus véletlen hozzáférési memóriáját (RDRAM) a Rambus Inc. fejlesztette ki az 1990-es évek közepén, a DIMM SDRAM memória architektúra helyett. Az Intel 1997-ben gyorsan engedélyezte jövőbeli alaplapjait. Az RDRAM olyan memória, amely gyors, 100 MHz-es sebességű memóriát biztosít és 800 MHz-ig terjedő adatokat továbbít. Az RDRAM várhatóan a VRAM standardjává vált, ugyanakkor szabványos háborúba került a DDR SDRAM-el és elvesztette az árban és a teljesítményben. Az RDRAM-t néhány grafikus gyorsítótáblán használják a VRAM helyett, és az Intel Pentium III Xeon processzoraiban és Pentium 4 processzorokban is alkalmazzák. Az RDRAM nem vált népszerűvé a magas licencdíjak, a magas költségek, a szabadalmaztatott szabványok és a megnövekedett költségek alacsony előnyei miatt.
A DRAM-vezérlőknek szükségük volt a memóriamodulok kettőbe történő telepítésére, míg a fennmaradó nyílási nyílásokat a folytonos RIMM-ekkel (CRIMM-ekkel) kell kitölteni. Bár a CRIMM-ek nem szolgáltattak többletmemóriát, azokat az alaplapon lévő jelek továbbítására használták. A CRIMM-ek az RIMM-ekre hasonlítanak, de nem rendelkeznek belső áramkörökkel. Az RDRAM korlátai közé tartozik a késleltetés, a hőteljesítmény, a gyártási komplexitás és a költségek növekedése. A tervezés miatt az RDRAM meghaladta az SDRAM chipeket is. Az RDRAM-ot még mindig olyan videojáték-konzolokban használják, mint a Nintendo 64, a PlayStation 2 és a PlayStation 3.
